Csüllög István Ernő

Óda az elméhez

Józan téveszme töviskorona,

alkonylárva vájt szellembarázda

dudva száron felszökken ajkamon.

Hazugcserép koponya bútoron

zsarnokvirág rágja szirmait.

Ma akaratkirályt pecsétel a sors.

Tűnődöm.

Milliárdszor kisebb atommagnál

ősrobbant bölcsőd plakáton hordozod.

Törvényhozó én! Rikoltod.

Impérium mágia ássa értelem csöcsön

szoptatott alkonyod.

Gyalázod a lelket, az istenlakot?

Elismerésre vágysz?

Mindentudás várura lettél, robotolsz.

Szolgáló tested kényezteted, s lelked

kalodába zárva egyszeregyre tanítod.

Szégyentelen!

Igaz, a tudás minden vívmány szobra

formálja alkatod, feletted szellemlobogó.

Hiszed, s a bölcsesség trónján trónolsz.

Óh, mondd, hol volt Isten a nagy napon

kívül, vagy belül a hamis kvantum vákuumon?

Energiakölcsönt vettél fel a semmiből.

Hát most adakozz!

Csüllög István Ernő

Páholyosok

Ökölben sercegő száraz torkokon

karzatos viperakéz, ma gáz dukál.

Zsoldos oltáron fizetett vendégek,

böllérszelést rendben gyakorolják.

Szalonnát szegett népbordából

arcra spriccel nyálas íz teríték.

Páholyos arc, szaftot tunkoló,

virradatra csontig dőzsöli magát.

Nádas kuporgó tömegvijjogás,

leföldelt zaj, nincs vevő rá.

Csurog a nyál, reform születik,

síró csecsemőként haszonra vár.

És, tódul a tömeg…

szűk tölcsérbe préselő remény,

kánaán fényt hirdető látomás.

Szutykos arc plakátra feltekint,

betétes jövőt hirdető utcabál.

Jaj, annak ki garasra éhezik,

mai rongyosok Riviérát temetik.

Páholyos bírálja bujdosó dalát,

szavába vágó dübörgő gazdaság.

Látod! Bőkezűbbnek szárba

szökken az ars politika.

Idő kérdése minden…

 

Csüllög István Ernő

Rekedtes trombitám

A bánat kezembe tette szívét,

részeg látomás, bömbölő dallam,

árnyak suhogása, baglyok huhogása,

barlang-dobbanás,

gennyes ősi halmaz.

Tenyérnyi átok szövi be testem,

kínjaim karmai feszítik alkatom,

gyönyör ormai emlékképek csupán,

lenézek a mélybe, pokol vár reám.

Vászonra festem fényes napjaim,

a fehér elkékül,

a fekete dominál,

mi egykoron kacaj volt a szélben,

ma rémhír,

játék rekedtes trombitán.

Még tegnap a bajok szomszédoltak máshol,

ma kérdem; miért pont én?

Miért nem más!

A sors, rossz lapot osztott,

passzolok, vagy csalni kéne? - tépdesem ruhám.

Talán, ha behunyom szemem,

álmodni más sorsot,

szebb holnapot…

függőágyban hintázni,

hol ágyam, ott ágyékom vágyait szolgálja puhán.

Még egy ima, bűnbánat,

őseim kiáltva egy esélyt kérek még csupán.

A halakat visszadobom,

a hangyákat nem taposom….

Mindent megfogadok.

Zengem dalomat rekedtes trombitán.

Csüllög István Ernő

Vendégváró

A kút gödrébe bújt,

fejfedőjén hótakaró billen.

Jégcsapja fenyőégő csillogás,

esti bolyongás ablakfényen

éhes tekintetre téved.

 Odabent méz foly… kánaán,

odakünn, mintha nem is lenne fontos,

egy hajléktalan várja az áldomást.

 Majd talán odafenn,

majd talán nemsoká

eloszlik a bánat, a remegés,

a vágy múltja tányérjára borul

ízlelni régmúlt napjait.

 A Hold lebénul.

Zsebre dugott kéz őrzi melegét,

a fagy már nem szorít…

tüdő kutyanyelvként liheg.
 Süvölt a szél, éle

fül párkányra toppan,

kopott sálon vércseppláng

szem tüzére hó szitál.
 

Ajtó nyílik, ősz halánték

nyitja kapuit…

Isten behívja bárányát,

s egy elveszett lélek

örömkönnyekbe borul.

--------------------------

Csüllög István Ernő

Hercegnőm dicsérete

Fák ágain ringó városi fények a tollászkodó

est zajaival elmém köré kuporodnak csendben.

Emlék polcaim rejtekében szunnyadó képen

lágy tekinteted s a mai nap rajzolata villan:

Karcsú kezeid kabátod melegébe, fény szőtte

szemmosolyod szívembe surran észrevétlen.

------------------------

Csüllög István Ernő

Mámorom köntösében

Korhadt deszkán hegedülő ajtó nyikorgása

tessékel be kérges otthonomba.

Elhervadt gyertyáim fejetlen fali díszként,

már régen porba hulltak.

A fény tétován megszökken a térből,

csak kóbor lelkű, hálni járó szemem fénye

ragyogja be vackom zugait.

Az esti bor lassanként megfészkel ereimben,

részeg eszmélet-karjaiban ringva

szakadt zubbonyom alól testem vacogva buggyan elő.

Hogy vérem s lelkem érje, a fásult idő társra lelve

szúnyogok rajával homlokom ráncaira tör.

Egy kóbor eb felüvölt, s részeg látomásom réseken

beszűrődve őrjáratra küldi a Hold.

A városi zaj rég messze jár, elvétve künn, még egy

harkály csőre koppan, légy zizzen.

Pókháló libben, mintha a dűlő lakóit csendre intenék.

Minden bormámoros éjen, elmém kövén kuporogsz,

mint akkor a fénytelen múlttal,

várva vágyam ízének ajkadra szökkenését,

henteregni véled készen.

Harminc éve már, hogy karjainkat imába

mártva csendben összebújtunk.

Szenvedélyed lelkem vánkosába túrtad,

mit részeg mámorom köntösében

azóta is szüntelenül érzem.

-----------------------------------------

Csüllög István Ernő

Haldoklik az ősz

Mint hópihe lélek az áhítat lassan öledbe hull.

Ködbe bódult napsugár rokkán fonja álmaid.

Nézd, didergő fák árnyai közt haldoklik az Ősz,

szerencseszál rajai az ágak közt átvonulnak.

Köztük egy, mint fáradt vándor kósza lélek

kerted alján a sünök vackán megtelepszik.

Nyirkos rozsdavörös leveleket kavar a szellő,

utolsó táncukat lejtik a málnabokrok közt.

Tavasszal más volt itt minden más lehelet,

az a leány friss volt, emez asszony, s bölcs.

Az még hittel teli, emez már tudja miért.

Évszakok átvonulnak, s egy fejezet betelt.

Gondold át, mi maradt még hátra nekünk.

---------------------

Csüllög István Ernő

Óda a lélekhez

Mit keresel lélek?

Hajnalt virágzó ereidben

vágytó szülte hömpölygő áradat,

király-léted trónjáért harcol.

A kiűzetés újra veszi kezdetét.

Tudásvágyad éhező, táncra perdülő.

Univerzum háttérzaj, harsány kacaj.

Csúszol, mászol, kerget az őrület?

Mi oly fontos? Már megvan a helyed.

Látod, Jézus vére lecsordul ajkadon.

A tudomány misztikuma övez,

testet színlelve szánalmas vagy.

 Mi lesz veled?

 Mi lesz, ha már tudni fogsz mindent?

Ha már nem lesz új gondolat, ettől félj.

Szabad vagy, alkotó. Légy önmagad,

bátoríts másokat. Ez a küldetésed.

Mire vágysz? Társra?

Hisz körülötted oly sokan vagyunk.

Boldogság?

Ott vannak a pillanatok. A színek,

a dallamok, a fák ágai közt matató cinkék,

a robogó vonat, a városi zsivaj és a mezők,

hol vöröslő pipacsok integetnek csendben feléd.

Minden érted van. Isten áldása rajtad.

Nem vagy egyedül. Ne félj!

---------------------------------

Csüllög István Ernő

Verscsend

Csillagfényderengő elmesátor,

bőröm kéz meleged szórja szét.

Kéjsóvár árva madár rikolt,

ruhátlan tépi vágyunk szegletét.

A rádióban Chopin zene szól,

felüdítő, fenyves ábránd.

Függöny bokrai közt harkály

képzetek szőtte csipkeszál.

Ablakzugban halk kopogás,

szomjazón billegő fenyőág.

Párkányról betekintő esti hőség,

ajkaid ágyékom közt, heves a nyár.

Az út tisztást sejtet jobbra lent,

kószál rajtam szex szomjas kezed.

Messziről dongó harangszó halkul,

izzó bőrödön dominál a csend.

Kezedben fonódó pörge szőrzetem,

selymes élvezettel, térrel összeforr.

Gyűrött takarón kábító illatok,

ágyékunk gőzölgő, tüzelő tarló.

Érzelmünk oltára erotikus, mély.

Drágám! Szép csendes lesz az éj!

---------------------------- 

 Csüllög István Ernő

 Pest könnyeiben.

Mit nekem Párizs!

Napkelti Pesti fények, körút ütőerét

taposó, suttogva fecsegő platánok,

kövér tócsáira kacsintó poros ablakok,

piacok standjain vörösben nevető rózsák,

hajnalsugár rúzsok asszonyok csípőjén,

totyogó, pirosalmaszájú kofák, s a

virágárus lány zajok zamatos fuvallata

sikálja dunavíz áztatta zsigerem

napnyugtáig.

Pest könnyeiben születtem, mi

élet vize bokorba bújt titkos perceimnek,

szűrve át minden pillanatom, gyengeségem,

ártalmatlan vétkem.

Mit nekem Párizs!
Idegen, névtelen  arcok…

Fájdalomfelhők, elborult nemzedékek

sárga filmszalag tudata mezején úszva

bámulom csodáikat, s kárhoztatom őket.

Mert mit nekem Párizs, hisz

kárpát fuvallat szívvel szeretni,

meghalni szépen, derűs könnyeim

hazám vánkosába túrva itt is lehet.
 

-----------------------